Régen egészen más világ volt, mint most. Nem voltak országok, tehát határok sem, így aztán a világon mindenkinek volt tengerpartja, igaz, aki a szárazföld belsejében lakott, annak nagyon sokáig kellett utaznia, hogy odaérjen, csilingelős villamossal, mert abban az időben a szárazföld egészén jártak a piros villamosok.
Mindenhol felhőkarcolók álltak, a helyspórolás miatt, kétszáz emeletesek, és hogy még tovább spóroljanak a hellyel, a lépcsőket kívülre rakták. Ha nagy szél volt, jó erősen kellett kapaszkodni a korlátba, nehogy elfújja az embert, és szeles délutánokon úgy lobogtak a magasban a korlátba kapaszkodó emberek, mint apró színes zászlók. Nem féltek ők a magasban, sőt, vidáman kiáltoztak, minél inkább fújta őket a szél, annál vidámabban. Ha nagyon fújt, innen is, onnan is kacagást meg kurjongatást hozott a szél, ilyen vidám volt az élet régen.
Máshogy néztek ki az emberek is, nem foglalkoztak annyit az öltözködéssel, mindenki fürdőruhában járt, hogy ha kedve szottyan úszni egyet, mert éppen megfelelőek a hullámok, máris beleugorhasson a tengerbe. Csokibarna volt mindenki, úgy lebarnultak a napon, mert mindent odakint csináltak, a felhőkarcolókba csak aludni jártak, de olyan is volt, hogy kifüggesztették a függőágyukat két felhőkarcoló közé, abban aludtak, hallgatták a kabócák ciripelését, és bámulták a szikrázó csillagokat.
 |
| Miguel Carvalho, portugál művész alkotása |
De ami a legfurcsább, ebben a régi világban nem voltak betűk. Az iskolákban a gyerekek jobb híján csak játszottak egész nap, a felnőtteknek meg olyan munkájuk volt, mint például a zoknilyuggatás, a köpőcsövezés meg a bukfencező-verseny.
Nem voltak könyvek, se újságok. A napi híreket zenészek pengették el a gitárjukon, köztük egy John Lennon nevű utcazenész is, aki két felhőkarcoló között szeretett tanyázni egy aprócska park szélén. Olyan híreket pengetett, mint például ez:
„Ben bácsi tegnap a lépcsőről leesett,
fenékre huppant szegény előre menet,
a lépcsőügyi miniszter hozott is rendeletet,
hogy lépcsőzni eztán csak hátrafelé lehet.”
Ebből aztán adódtak bonyodalmak, mert hátrafelé lépcsőzni meglehetősen fárasztó, próbáljátok csak ki! De hát a rendelet az rendelet, azt be kell tartani.
Nem voltak mesekönyvek, de ez nem volt baj, mert a felnőttek minden délután három és öt között meseidőt tartottak, és elmesélték a gyerekeiknek azokat a meséket, amiket aznap hallottak a pékségben vagy a benzinkútnál.
Nem voltak igazolások, bizonyítványok, diplomák és oklevelek, így nem lehetett tudni, ki okos, ki kevésbé az, és ebből nem is voltak viták.
Élt ebben az időben egy fiú, Dongó, akire azért ragadt rá ez a becenév, mert termetes volt és sűrű, fekete hajú, és mindig sárga-fekete csíkos fürdőnadrágban járt. Dongónak az volt a kedvenc időtöltése, hogy a tengerpart homokjában hevert, hagyta, hogy a hullámok nyalogassák a talpát, mint egy különösen barátságos kutya, és hosszú történeteket agyalt ki. Ezeket később aztán elmesélte a barátainak, akik továbbadták őket a saját barátaiknak és így tovább. Az volt csak a baj, hogy Dongónak mindig újabb és újabb mesék jutottak az eszébe, és ezek kiszorították a fejéből az előzőeket, nem tudta mindet megjegyezni.
Ahogy Dongó egy hétfő délelőtt feküdt a tengerparton, egyszer csak érezte, hogy egy p betű csapódik a homlokának. Csodálkozva kinyitotta a szemét, mert ilyen azért nem mindennap történik az emberrel. A betű nem volt kemény, annyira csak, mint egy félig megfőtt rizsszem, és méretre is akkorka. Ott hevert Dongó mellett a homokban. A fiú a tenyerébe kapta, és tátott szájjal szemügyre vette. Ám mire kitalálhatta volna, mit is tart a kezében, újabb betűk pottyantak mellé a homokba. Egy b, egy e, egy h és így tovább. Dongó felnézett az égre, és csodálkozva látta, hogy egy nagy felhő úszik az égen, olyan, mint egy óriási vattacukor, áfonya, vanília és zöldcitrom-ízekben. Csakhogy ebből a felhőből nem színes esőcseppek potyogtak, amint az elvárható lett volna, hanem apró betűk sokasága. Dongó ijedten forgatta a fejét, arra gyanakodva, hogy földönkívüliek támadásáról lehet szó, de nem látott földönkívülit egyet sem – vagy ha látott is, nem ismerte fel, hiszen senki sem tudja elképzelni, hogy néz ki egy földönkívüli, az is lehet, hogy olyan, mint egy marék por, viszont a betűk egyre sokasodtak.
Akadt most már köztük nagyobbacska is, akkora, mint egy babszem, sőt, a nagybetűk, az A, az S meg a K kifejezetten termetesek voltak, olyan nagyok, mint egy gyufásdoboz, és mivel magasról estek le, egy kicsit fájdalmas volt, ahogy Dongó feje búbjára és vállára csattantak.
Dongó bemenekült egy csíkos napernyő alá, és onnan várta, hogy mi lesz ebből. Pánik tört ki a tengerparton, a mezítlábas napszemüvegárusok ijedten rohangáltak fel-alá, háziasszonyok szaladtak ki, hogy a felhőkarcolók közé erősített ruhaszárító köteleken himbálózó nadrágokat, bugyikat és zoknikat gyorsan beszedjék, örvénylettek, kavarogtak a színes holmik a hirtelen feltámadt szélben.
Ratatata, potty, potty, záporoztak a betűk Dongó köré, sorokká álltak össze, ott hevertek a homokban. Ahogy nézte, hirtelen összeállt a fejében a kép.
– De hiszen ezeket össze lehet olvasni! – kiáltotta döbbenten. Persze, hogy csodálkozott, hiszen, emlékezzetek csak vissza, ebben az időben nem voltak még betűk, tehát olvasni sem tudott senki. Ám Dongónak mégis sikerült gondolatban egymás után rakni a betűket, amik most ott, a homokban heverve, ezeket a szavakat adták ki: behAsKi, aminek persze semmi értelme nem volt, de ez Dongót egyáltalán nem zavarta, olyannyira el volt kápráztatva az új felfedezésétől. Összeszedett néhány betűt, és rakosgatni kezdte őket. Időközben megszűnt a betűeső és kisütött a nap, elúszott a tengerkék, napsárga, mentazöld színű felhő, és kitódult a nép a felhőkarcolókból.
Mind Dongó köré sereglettek, aki időközben több sornyi betűt rakott ki az egyik napozóágyon, és felolvasta a többieknek, akik a fejüket vakarták, fél lábukra álltak tanácstalanságukban, úgy hallgatták az alakot öltő mondatokat.
Aztán segítettek Dongónak összeszedni a betűket, ami sokáig tartott, mert aprókák is voltak köztük, és a gyerekek sikítottak, ha újabbakat találtak, és bedobták mindet egy nagy, kék homokozóvödörbe.
Dongó aztán hazavitte a kincseket, és addig-addig rakosgatta őket, míg értelmes szavakat nem adtak és mesék nem kerekedtek belőlük, ahányszor új sort rakott ki, mindig új mese, és ezeket aztán felolvasta a gyerekeknek, később a felnőtteknek is, mert a felnőttek is mindennél jobban szeretik a meséket, csak az ő meséik rendszerint a gyilkolászásról szólnak. Dongó felragasztotta egy papírlapra a betűket, és elrakta a meséket, így aztán nem kellett fejben tartania mindet.
Így lett Dongóból híres író, abban a régi világban az első. Én is egy voltam a kisgyerekek közül, akik segítettek neki összegyűjteni a betűket, ezt a mesét is tőle hallottam.
(A mese a Hét határon elnevezésű meseprojekthez készült, megjelent az
Író Cimborák blogon.)
