A lánctalpas szamuráj

Kormoz már az égi gyertya,

cirpel kint a kabóca,

nem vibrál a tévén többé

a Bogyó és Babóca.

Puszira már nincs is idő,

pilláimon álom jár,

s begördül az álmaimba

a lánctalpas szamuráj.

Maszk takarja ádáz arcát,

két kezében katana,

jól ellátja a bajodat,

akkor is, ha nincs baja.

Hozzám beszélsz? Hajol fölém,

felnyöghettem álmomban,

és lélegzetem ütemére

lánctalpain elsurran. 

Szeretem, nem szeretem

Tegnap hatszor gondoltam rá, tegnapelőtt tízszer,
ez akár fejlődés is lehetne,
de ma reggel már hétszer eszembe jutott,
és messze még a nap vége.
Pedig nem is jár suliba egy hete.

Leszakítottam egy virág fejét hazafelé menet
és a szirmaiból kiszámoltam, hogy szeretem, nem szeretem.
Az jött ki, hogy nem, úgyhogy letéptem egy másik virágot is,
akkor meg szeretem volt az utolsó szirom.
Azt hiszem, a virágok nem túl okosak.

Két saroknyira lakik innen, akár oda is mehetnék,
és megállnék a házuk előtt, várnék egy kicsit,
hátha kinéz az ablakon vagy kijön valamiért.
Persze nem fogom megtenni.
Ha földrengés lenne és világvége, akkor se.

Ha nem rontom el

1.

A hangyának a pocsolya az árvíz, nekünk meg a tenger?
Az Isten házában vannak játékok? És hogy-hogy nem esnek le?
Miből készült a szék, a lift? Szerinted léteznek szörnyek?
Az angyalok hol laknak, és miért van, hogy ide-oda repülnek?
Ha a méhecske belehal a szúrásba, akkor a darázs miért nem?
A lyuknak miért csak arca van?  És te is meghalsz egyszer?
Tudnak a szöcskék kakilni? Te mindent tudsz, mondd el!

2.

Ötéves vagy, de máris sokkal többet tudsz nálam.
Kíváncsi vagy, és ettől nem öregszel. Hiszel a világban. 
Minden ami van, számodra élő, s jó szándék mozgatja. 
Jól megfér egymással minden, a teteje is meg az alja. 
A gonosz mindig pórul jár, a jók győznek s megpihennek. 
Talán, ha nem rontom el nagyon, végül megmaradsz ilyennek. 

(Megjelent az Író Cimborák blogon.)