A gyermekirodalmi kritika hétfejű sárkánya: a szöveg

A gyermekirodalmi kritika hétfejű sárkánya: a szöveg

Rendszerint a kritika szokott reflektálni a szövegekre, ezt most megfordítanám és a gyermekirodalmi szövegek kritikáira reagálnék.

Máris egy vallomással kell kezdenem: nem mélyedtem el a gyermekirodalmi kritikában, mielőtt megírtam volna első mesekönyvemet, A rejtélyes kulcsot. Nem böngésztem át az ide vonatkozó szakirodalmat. Ennek az egyik oka az volt, hogy az ember nem találkozik úton-útfélen gyermekirodalmi kritikával. Ha nagyon keresi, persze azért találhat itt-ott, és akkor a meseíró megtudhatja, milyen hibákat szoktak elkövetni a meseírók, köztük ő is. (Mese alatt természetesen most a gyerekeknek írott szövegeket értem. Vannak felnőtteknek szóló mesék is, sőt, olyanok is, amelyek többrétegűek, és egyszerre szólnak gyerekeknek és felnőtteknek. Én mindenesetre gyerekeknek szánom a szövegeimet, így ebben az értelemben használom a mese kifejezést is.)

Az első mesekönyvem megírása óta eltelt öt év (mialatt újabb mesekönyveket írtam), és közben persze igyekeztem pótolni a mulasztásomat, figyelemmel kísérni a gyermekirodalmi kritika ritka megnyilatkozásait. Meglepett, hogy ilyesmiket olvastam a kritikákban: „majdnem tökéletes”, „majdnem hibátlan” szöveg. Optimista gondolatnak találom azt, ami ebből következik, vagyis hogy ezek szerint létezik tökéletes szöveg. Van egy apró bökkenő, egyik kritika sem jellemezte úgy vizsgált szövegét, hogy az tökéletes lenne. Talán olyan ez a tökéletes szöveg, mint Platón ideái, senki sem látta még, de tudjuk, hogy létezik. Az is lehet, hogy a tökéletes szövegekről nem születnek kritikák, hiszen nincs is rajta mit kritizálni.

Ám a legtöbb szöveg hibás – hiszen nem tökéletes - és a gyermekirodalmi kritikusok heroikus harcot vívnak, hogy kifent kardjukkal lenyessék a szöveg, azaz a sárkány mind a hét fejét. A hét fej mindegyike egy-egy olyan hibát szimbolizál, amelyeket a gyermekírók olykor el szoktak követni.

A kritikákból szerencsére az is kiderül, melyek ezek a hibák. (Én most hetet gyűjtöttem össze, aminél egyébként biztosan jóval több van, de a sárkánynak hét feje szokott lenni, úgyhogy maradjunk most ennél a szimbolikus számnál.)

Előrebocsájtanám, hogy némely kritikus szerint már az is üdvözlendő, ha a gyermekíró tud fogalmazni, ha pedig története is van a szövegnek, az már a egyenesen csoda.

No de térjünk vissza a hibákhoz. Hiba lehet például az, ha egy könyv didaktikus, azaz olyan magasztos dolgokról prédikál mint a barátság, a becsület vagy a szeretet. (Bár ilyen alapon a komplett Aesopust kihajíthatjuk, igaz, az talán nem is gyerekeknek való.) Szintén nagy hiba, ha a gyermekirodalmi szöveg, aziránti igyekezetében, hogy szót értsen a gyerekekkel, gügyög, gagyarászik (sőt, gagyirászik) ne adj isten jópofa szójátékokkal szórja tele a szövegét, mint ahogy én is tettem pont most. Elnézést.

A mesének ne legyenek kakaó-dimenziós hősei és tettei (ezt a találó kifejezést Lovász Andrea használja), ami alatt valószínűleg azt kell érteni, hogy a szereplők és a cselekmény nem hitelesek, esetleg szándékosan lebutítottak, a képzelt gyermeki szintre igazítottak, horizontjukat álmennyezet takarja.  

A mese ne keverje bele a gyerekeket a valóság-fikció játékba. Ennél a pontnál én egy kicsit gondban vagyok, mert nem tudom eldönteni, pontosan  mit jelent. Talán azt, hogy a gyermekirodalmi szövegben pontosan elhatárolódjon a valóság és a fikció? Dorka maradjon Óz birodalmában, Alíz Csodaországban, Pipogya, a medve pedig maradjon láthatatlan, amint a mai Budapest utcáit rója.

A mese ne pszichologizáljon. Ne akarjon terápát nyújtani sem írójának – mert akkor az a saját gondjaival nyomasztja olvasóját – se az olvasónak – mert akkor avatatlan kézzel addig nyúlkál, amíg fel nem dolgozott tartalmakat szabadít fel.

Persze az az elsődleges, és ezt a két kritériumot előre is kellett volna vennem, hogy a szereplők legyenek hitelesek, jól megválasztottak, vigyék a hátukon a cselekményt, ahogy Csukás István fogalmazta meg. Hiszen Gombóc Artúr falánksága köré rengeteg történet költhető. A kompozíció pedig legyen mesterien felépített.

És most jön a gyerekeknek szánt szövegek, azaz a sárkány hetedik feje, amit le kell nyesni könyörtelenül, mégpedig a giccs.

Mi a giccs? Valami olyasmi, amin nem lehet művészi értékeket számon kérni. A giccs csak mímeli a művészetet, flitterbe és vattacukorba burkolózva olcsó örömöt kínál, hogy ezáltal kereskedelmi sikereket érjen el. Valami másnak, értékesebbnek álcázza magát, miközben nem az. Egy kritikából idézek: Ráadásul az egész (nomen est omen) valami rózsaszín és szivárványos „én kicsi pónim”-érzéssel és képi világgal van leöntve, ahol minden csupa szín és illat és lokni és szalag.” Felületes, érzelmes, tartalom nélküli, egyszer használatos, eldobható, műanyag. Esztétikai, nem pedig művészi kategória. A művészeten kívül álló zárt világ. Giccsország lakói autonómak tehát, bár szívesen kirándulnak más országokba.

Ugyanakkor a giccs és a mese között néhány hasonlóság is akad. A mese is mímeli a valóságot, önálló, zárt világ a maga szabályaival. Céljukban viszont különböznek. Míg a giccs saját magát kívánja eladni – rendszerint sikeresen - a mese csupán közvetítő közeg. Szereplőin keresztül a gyermek nyitott pszichéjére hat. Akarja vagy sem, befogadója révén mondanivalója lesz. (Holott a kritika óva int attól, hogy a mesének úgynevezett mondanivalója legyen. Szóljon a szöveg saját meseiségéről, semmi egyébről.)

Na de beszélhetünk-e egyáltalán gyermekirodalmi giccsről?

A kritikákat átböngészve két fogódzót is találtam ahhoz, hogy ezt megállapítsuk. Egyrészt megközelíthetjük a dolgot a szöveg nyelvezete felől. Így tehát giccs az, amikor a szöveg „csicsás, édeskés, túlcsorgó, tele van közhelyekkel, banalitásokkal, tobzódnak a jelzők, jelzőbokrok”.

A történet felől is közelíthetünk. Ilyen giccs az, amikor a történet végén mindenki boldog, még akkor is, ha előtte halomra gyilkolták a szereplőket, mint a Harry Potter-regényfolyamot lezáró utószóban. Egészen odáig a halál és ármány jeges lehelete fagyasztotta le a lapokat, a végén mégis kisüt a napocska. A történet akkor is giccses lehet, hámoztam ki a kritikákból, ha az olvasó mindent készen kap, minden lekerekített, a hősök meg az érzelmek is. Minden kerek, gyanúsan kerek. Ha a Kis herceg egy kicsit naivabb, Micimackó pocakja egy leheletnyivel gömbölyűbb lenne, az már giccses lenne.

A giccses elemek talán azért jelennek meg olykor a szövegekben, mert a felnőtt így próbálja leírni a kisgyerek idealisztikus világát. Nehéz olykor pontosan meghatározni a giccs és az aranyos, az édeskés és a kedves közti különbséget.

Hiszen a gyerekek rendszerint vevők a giccsre. Én kicsi pónim vidáman repdes a csillámporban, a hupikék törpikék kedves dalra fakadnak minduntalan. Hogy ez a kiterjedt marketingnek köszönhető-e vagy a giccsben mégis van valami, ami a gyerekek lelkivilágához közel áll, és ezért fogyasztják olyan szívesen, nos, ez további vizsgálatokat kíván.

Ám azzal az érvvel, hogy a gyerekeknek valami tetszik, még nem vágtuk le a sárkány hetedik fejét.

Pompor Zoltán írja, „…az ízlés nem vitatéma, viszont nem árt tudnunk, hogy változhat. Ha túl tudunk lépni a tetszik – nem tetszik dimenzión, és a jó – nem jó, értékes – giccses megítélés irányába mozdulunk el, máris láthatjuk, hogy nem mindig jó az, ami tetszik (és sokszor az igazán jó, értékes nem tetszik…). 

Ezzel zárom előadásomat. Huss, lerepült a sárkány hetedik feje. Minden akadály elhárult, hogy a tökéletes gyermekirodalmi szöveg, azaz a sárkány létrejöjjön. Csak vigyázni kell, ki ne derüljön róla, hogy plüssből van.  

Idézetek forrása: Lovász Andrea, ÉS Ex libris. LVV évfolyam 17. szám, 2013 április 26.,

Lovász Andrea: Gyermek – irodalom - diskurzusváltozatok – Forrás folyóirat, 2000 december

Dr. Pompor Zoltán – gyermekirodalom-szakértő: A BARTOS ERIKA-JELENSÉG OLVASÁSSZOCIOLÓGIAI ASPEKTUSAI

 (Elhangzott a Gyermekírók 21. Szekszárdi Tanácskozásán, megjelent a Meseutcán)